Elvetemült él

23. nap, és hirtelen a dohányzásnál sokkal jobban érdekel, hogy tegnap ráálltam a mérlegre, és a versenysúlyomnál hat kilóval (!) mutatott többet.

Bánatombaneszem-típusú depressziómat bánatombannemeszem-típusúra cserélném, akár kis ráfizetéssel.

Tegnap éjjel kitaláltam, mi lenne Magyarország legszebb búcsúajándéka, mielőtt elhúzok. (Ne örüljetek, vissza fogok jönni. Csak most nem akarok itt lenni egy ideig.)

Valamelyik éjjel leszólított minket egy autóban ücsörgő hölgy, kérdezte, hogy nem színházból jövünk-e véletlenül. Mondtuk, hogy de. Kérdezte, hogy melyikből, mert az ő rokonai az Új Színházban vannak, és nem tudja meddig tart az előadás. Mondtuk, hogy egy másikból, sajnáljuk.

Aztán pár lépés után visszafordultam, megkérdeztem, melyik előadást nézik, hátha tudok segíteni. Kitaláltuk, hogy a Don Carlost. A hölgy nem volt feldobva, amikor mondtam neki, hogy az hosszú, még legalább fél óráig ne várjon onnan senkit. És visszafogtam magam, és a véleményemet nem közöltem, ki tudja, lehet, hogy az is tetszik valakinek.

15. nap - pár napja kisebb pánik uralkodott el rajtam hajnaltájt egy sörözés közben, mert nem tudtam feltölteni az e-cigit, de most már van pótakksim. Cserébe tegnap éjjel azt álmodtam, hogy rágyújtok, aztán elnyomom, mert eszembe jut, hogy már nem dohányzom.

11. nap, még mindig nem gyújtottam rá, pedig ma már nagyon szerettem volna (az utcán kinézem a cigit az emberek kezéből, borzalom).

Kilencedik nap. Bemegyek a munkahelyemre, és viszonylag gyorsan kiderül, hogy nagy valószínűséggel júliustól kurvára munkanélküli leszek.

Persze bizonytalan az egész, nem hivatalos, satöbbi, tehát laza rettegés kezdődik tavaszig, hogy kiderül-e legalább időben, hogy tényleg vagy sem.

Önéletrajzfrissítés, listaírás, mégis hová, egyáltalán menjek vagy maradjak, érdemes-e egyáltalán a papírt így, ha elhagynám a pályát mégis merre.

Mennyi kérdés, de nem gyújtok rá, csakazértse. Bekaphatja mindenki.

Hatodik nap. Az év első bevásárlásánál rádöbbentem, hogy a cigin megspórolt pénzem nem létezik.

Nos... foglalt férfiakból és heteró nőszemélyekből eléggé rábasztam... is there something else for me?

5. nap - elkezdtem illatokat, ízeket érezni, és továbbra is minden reggel kiköpöm a tüdőmet. Elég klasszikus.

Ok, leszokás a dohányzásról, áttérés az elektromos cigire (olyan, mintha füstölne, világít, lehet szívni, meg satöbbi, és közben a nikotin bejut a szervezetbe rendesen).

Éjfélkor a maradék cigit odaadtam anyunak, tegyen vele amit akar, én ezt már nem szívom el. Éjszaka később kértem egy cigit baráttól, majd amikor adni akart, leüvöltöttem a fejét, hogy mit képzel, én leszoktam (ezt ő mesélte, én nem emlékszem).

Ma nemdohányzó helyen ittam egy sört, az e-cigi töltőn volt, és képes voltam így is. És persze hiányzik, és szívesen rágyújtanék, de nem olyan rettenetesen vészes a késztetés. Ez a kis műanyag holmi elég jól helyettesíti. Idegbeteg sem lettem tőle. Még. Meglátjuk.

Nagypapa ma este csak négyszer kívánt boldog karácsonyt és valami pasit végre. Ez remek, mert amúgy sosem jutna eszembe, mennyire egyedül vagyok. Holnap megvitatom a családdal, hogy mondjam-e neki legközelebb, hogy van valakim. Egyrészt megnyugodna a lelke, másrészt leszállna rólam végre.

Miután túltettem magam a sokkon, hogy a kortárs zeneművészet legeslegalját pakoljam fel a húgom karácsonyi SD-kártyájára (a sokk egy része az volt, hogy belegondoltam, én miket hallgattam 9 évesen, te jó ég, a másik, amikor elindítottam a Fluor letöltést), rájöttem, ez mekkora sansz végre zeneileg nevelni a kiscsajt. Úgyhogy szépen felpakoltam rá a saját válogatásomat is, egy kis Alanis Morissette, Budapest Klezmer Band, Zaz, Dilber, Mitsoura nem ártott még senkinek.

Hátha véletlenül megtetszik neki.

Az ajándékozás élményéről még annyit, hogy ha valaki megkérdezi, a Markos-Nádas duó életben van-e még egyáltalán, hát elbizonytalanodom. Mostmár tudom, hogy igen, és bízom benne, hogy nem hülyültek el.

És muszáj arra is gondolni közben, hogy ha Hofi még élne... igen, erre gondolni kell, mert senki akkora viccet nem csinálna ebből az egészből, mint Ő. Nincs utódja. Miért nem csinál valaki igazán viccet ebből? Mit tudott ő, amit ma senki?

Az milyen csitrihozzáállás már, hogy László Zsolt bármilyen rúgnivaló utolsó figurát játszik, nem tudom nem szeretni?

Nos, van az a születésnap, amit szándékosan nem ünneplünk. És bár nem gondolom, hogy fulladjon meg az illető idén, azért... tudodmit, ez egy blog. Szinte senki nem olvassa. Aki igen, az sem emlékszik a tavaly ilyenkori bejegyzésre. Szóval felőlem akár.

(miért is volt ez ilyen nehéz?)

Egy kicsit jobbnak tűnt így, hogy már tudom, honnan a félelem. És már nevén nevezem, ez félelem. Zsibbasztó, verítékes, remegő félelem. Pedig nincs valódi tétje, hiszen mi van, ha nem. Nemek vannak. Félelmeknek nem szabadna lenniük. Azt gondoltam magamról, hogy bátor nő vagyok. Ez a gondolat olvad, napról napra. Amikor összeszedem minden merészségem, és mégsem teszem meg, hát mi a fene történik velem.

A félelem ellenfél. Eddig vesztésre állok. Feladat, az van.

Egyszerre vagyok izgatott, fel vagyok dobva, közben kétségbe vagyok esve és utálom az egészet, mindent.

Szakmai fronton szép kilátások, tervek (te jó ég, megyek a rádióba beszélgetni, készülök papírt szerezni a szakmámról). Ugyanott ugyanakkor borzalmas kétségek, nemakarom, nagyonnemakarom feladatok.

Magánéleti fronton kétségek, de csak azok, nagy mennyiségben. Elő kell-e állni, vagy nem. A mai próba csak ráerősített, hogy igen, egyre kétségbeejtőbb a helyzetem.

És kezdem azt érezni, hogy minden hely egyformán rohadt, csak a kezdeti lelkesedéstől nem látom ezt sehol. Talán elég régóta vagyok itt.

Soha nem éreztem még magam megalázva nézőtéren. Hülyének nézve, csalódottnak igen, de ami ma este történt, azt egyhamar nem fogom elfelejteni.

Aki a színpadról direkt provokál állótapsot, csupa jóindulatból, úgy, hogy nem része a produkciónak... az egyéb aljasságokra is képes.

Olyan jó volt ma este ezzel a két nővel, aztán a másik társaság is... olyan szociális voltam ma, de miért csak akkor tudok jókat mondani, amikor ő vagy még, vagy már nincs ott.

Látom, értem mi baja. Nem tudok segíteni rajta. De nem adom fel. Tavaszig nem.

És üzenem a büfés Petinek, hogy soha többé nem adhat nekem pálinkát. Soha.

(kurva fejfájás)

Ahhoz képest, hogy a nap elején órákig arra se tudtam rávenni magam, hogy felálljak a gép elől, végül csak készült ebéd, ki lett mosva a ruha, át lett pakolva egy bemutató, még némi takarítás is belefért.

Egy dolgot nem tudok legyőzni, és az a mosogató fölött lakó pók. Kicsi volt még, amikor odaköltözött, és életemben először éreztem rokonszenvet nyolclábú élőlény iránt. Gondoltam megtartom haszonállatnak, összefogdossa nekem az apró repülő rovarokat. Hát a helyzet a következő. Nem fogdos össze semmit, viszont egyre nagyobb, és ha két napig nem mosogatok, beszövi az edényeket. Nem bírom a kritikát. Megérett a helyzet a gyilkosságra, mielőtt a tiszta edényeket is elkezdi beszőni, és/vagy szaporodni kezd. És az istennek nem visz rá a lélek, pedig nem róka ez, és én nem vagyok kisherceg.

Van persze más is, amivel nem boldogulok, sőt, úgy érzem hibát hibára halmozok, és egyre kínosabb vagyok már saját magam számára is. Pedig milyen jó lenne.

Hurrá! Folkus megmentette az elveszett bejegyzéseket!

(Szerencsére érdekes egy darab nem volt közte, úgyhogy visszapakolni majd akkor, ha már nagyon unatkozom. De ma fizetésnap van, nem lehet unatkozni :)

Tegnap szakmai lélekemelő óriási bók, aztán pár óra múlva kemény és jogos kritika... ugyanattól az embertől. Még mindig szeretem a szakmám.

Viszont mióta itt lakom, barátom lett az eső. Főleg mert mostanában inkább a kevésbé forgalmas úton közlekedem a különböző állatok és emberek által bőségesen megtisztelt járda helyett.